Csak az árnyékok vetnek rá fura,
Néha meg-megmozduló s tovatűnő alakokat.
Szívemben remény és kétség vív élethalál harcot.
Talán e csata bontakozik ki előttem,
Melynek színterét én teremtettem.
Kezemben a fény, világítja sercegő pennám útját.
Vetülve a papírra, kelti életre árnyalakok százát.
Látom, miként tűnik el a fény a feketeségben
Vagy épp fordítva ezt eldönteni lehetetlen.
Az életben maradt jutalma.
Megtört, gyenge lelkem uralma.
S azt ki elesik, nem gyászolja senki,
Csak lelkem sebei állítanak örök emléket neki
2 hozzászólás
De nefeledd:fény nélkül nem él az árnyék.
Kedves Edveron!
Ez a vers igazán ott van! Azért el ne ess, érdemes talpon maradnod:) Gratulálok!
Üdv: Borostyán