Árnyékban járva nézek bele
az élet sodrába, lábaimmal
a Semmin taposva kiszállnék,
de nincs hova, mert itt tart a
végzet – az ostoba – s ezer
karmával testembe karmolva
jelét az életnek tudtomra adja,
hogy remélhet még e test és lélek:
egyszer vége a mókuskeréknek!
4 hozzászólás
Szia leslie!
Ismerős az érzés, amit ilyen szépen és szemléletesen “papírra vetettél”. Érdekes, hogy pont a végzet az, ami itt tart… a vers elejét olvasva, én az élet sodrát éreztem a végzetnek, de végigolvasva arra jutottam hogy a végzetnek két értelme van…
Szeretettel: Gyömbér
nana leslie, nana!!!
értelek én, csak hát ugye élni kell, amíg kell.
Nagyon jó a vers, bár már számtalanszor írtam, nem vagyok kritikus, de ha megjelennél, megvennélek.
További jó munkát!!!
pá, eszkimo.
tény? vagy vágy az elmúlásra? a soraid csakúgy beleforgatnak a versbe, egy kerékbe, s mintha nem lehetne kiszállni. tetszik.
Kedves Leslie!
Elgondolkodtató, és ezt szeretem. Ötletesen fejezted ki a témát, nagyon tetszik a szóhasználatod és a stílusod is!
Gratulálok, nálam egyértelműen ötös!
Szeretettel, Jodie