Hanyatt dőltem ágyadon, midőn utánam eredtél,
Fényt láttam a szárnyadon, ahogy fölibém lebegtél.
Szellemtested volt csupán, színes, édes képzet,
Talán nem is létezett, de benne volt az élet.
Lejjebb jöttél hirtelen, a szemed izzó láva,
Csak néztelek epekedve, bősz csodára várva.
Majd testembe vegyültél, s jött az érzet mélyről,
Megborzongtam, kifeszültem, üvöltve a kéjtől.
A lényed már én voltam, s zuhantunk a mélybe,
Szélviharként repültünk a csillagfényes éjbe.
Üvöltöttem örömömben, s vitt az erő messze,
Édes ördög, angyali lény, hosszú még az este!
Belém vegyült asztráltested, gyönyör, ami izzik,
A hiányod rút szívemben, azóta csak hízik.
Igaz voltál, vagy csak álom, mi volt ez szép dolog?
Fogalmam se lehet róla, de jobban estél, mint a drog!
2 hozzászólás
Kedves Norton!
Kíváncsi lennék, ki-mi ihlette?! 🙂
Minden esetre nekem nagyon tetszik, szeretnék gratulálni hozzá!
Üdv: Cyan
A verset a fantázia ihlette. Hogy a fantáziát mi ihleti az emberekben, azt nem tudom. Az csak úgy van. Köszönöm szépen a hozzászólásodat!