Láttam amint átsétált a másik oldalra.
mindig elkerült engem.
Fekete szemivel inkább a földet leste,
a porban vergődőket:
felé meredező, szétszabdalt testek…
Aprócska mozaik nyalábokat gyűjtött.
Annyira szerette őket összeszedni,
egymásba illesztve, tűnődni, melyik mennyi
lehetett egykor, fénykorában,
mikor még volt felvásárló gyermeki kedv.
Végig bámul a világon összetákolt állványról,
majdhogynem belebukik megint a vágyba,
hogy ő is legyen, ne csak eldobott hamis kártya,
s vele is játszanak még, csak egy kicsit.
Elkúszó éjjeleken nem kopogtak nála.
Fejének hangjaiban fulladozó örült lett,
kinek másik önmaga mondja meg mi a helyes,
s mitől kell, hogy darabokra hulljanak csinos fejek.
Az a jó társ felöltöztette őt feketébe,
megmutatta neki, hogy ő az, ki mindent megtehet.
Szilánkos kápárzat lengte körbe,
s egész életében úgy tudta a halál csak eszköz,
mivel kedvére elszórakozhat unott deszkalécen,
mikor már a letépett virághalommal végez,
és túlzottan idegesíti az ocsmány zöldes ár,
majd akkor felderítheti egy játék a léttel.
Mostanra felizott körülötte emlékének párája,
mindúntalan arréb lökött szánalmas emberféle,
megfeszülő ínszalagok mögött síró lélek.
Szeretett volna egy alkalmas jó szót,
de túlharsogta az a másik, árnyas torzalak,
s ő csak halál sötétjében felsejlő nesz maradt.