Az a múltkor látott kislány, hova igyekezett?
Még a felleg is csillámot szórt lába elibe.
Fagy festett rózsát orcájára, mosolyt ajkára,
sőt csókot lehelt hófehér bársonyos kezire.
Nem fázott, nem vacogott, még csak nem is reszketett,
nemes lelke tiszta volt, mint a fény, mint a forrás.
Hosszú, hosszú útján ment töretlenül előre,
tavaszba, nyárba, őszbe, télbe, lelte a csodát.
Néha megállt, de élte töretlenül életét.
Rügyfakadást csodálta, cirógatta nyár selyme,
majd leborult előtte az ősz, a lábát mosta,
eljött az alkony s lassan kifakult fénylő szeme.
4 hozzászólás
Kedves Zsuzsa!
“Rügyfakadást csodálta, cirógatta nyár selyme,
majd leborult előtte az ősz, a lábát mosta,”
Micsoda kifejező, szép szavak. Tetszéssel és örömmel olvastam soraid. Na, igen, egyszer eljön a tél is.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Köszönöm szépen a dícsérő szavakat, az idézést, jól esett, hogy tetszett a versem.
Igen, sajnos az élet mulandó.
Szeretettel:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Szebbnél szebb jelzökkel éksíted,öltöztatad
fel a ´multkor látott kislányt!
“Fagy festett rózsát orcájára, mosolyt ajkára,
sőt csókot lehelt hófehér bársonyos kezire.”
Sajnos az idö nem áll meg!
“eljött az alkony s lassan kifakult fénylő szeme.”
Gratulálok a nagyon szép emlékekre!
Legyen szép napod:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm szépen kedves szavaid:
Zsuzsa