reménykedve, hogy jön még egy új tavasz.
Cammog a tél, és az idő nem siet.
Havas a táj, s hidege lelkembe költözött.
Csak állok itt, és bámulok a fagyos űrbe,
de utolsó szavad a fülembe cseng:
„Nem vagy enyém, míg magadé vagy”
s hideg szívem, az őszinte szó hozza tűzbe.
Csak állok itt, és a régi időkre vágyom,
szerelemre, fényes csillagok alatt.
Csókra váró csóktalan éjszakákon
rohanj kedves, siess csillapítani vágyam!
1 hozzászólás
Szomorú, melankólikus hangulat lengi körül a verset, és ehhez az téli évszak is hozzájön, ami, mint tudjuk, az elmúlás évszaka. Hűen visszaadta az érzést a vers. Jól illik egymáshoz a mondanivaló és a környezet.