Tűzvörös körmével
kapirgál az alkony,
a Duna víztükrén
s a budai parton.
Gellért-hegy ormára
bűnbánón letérdel,
tűzrózsákat plántál
felhőkbe… kezével.
Orcádon piroslik
visszfénye a napnak,
ajkaid szegletén
mosolyfák fakadnak.
Két szemed tüzében
úgy merülök én el
mint Isis fátylai
Orion ködével…
Vén Duna dúdolva,
karjában az eget
ringatja, mint anyja
az alvó gyermeket.
Budapest szívében
szívünk dobbanása,
áldást küld felettünk
a csillagvilágra.
Mezítláb sétáljunk,
ne zavarjuk álmát
eme szép városnak,
hol boldogság jár át!
2 hozzászólás
Szia alberth! 🙂
Nem bírom kihagyni, hogy elmondjam: elbűvölő ez a versed.
Nagy örömmel olvastam, mint a többit is, de ez különlegesen szép. 🙂
Köszönöm az élményt. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Örülök, hogy tetszik a vers neked! Sok humorosat is írok, meg gyerekverseket, de úgy éreztem, hogy már lemaradóban vagyok a líraibb vonalon, ezért is fektettem ebbe az alkotásomba több érzelmet. Debreceni lévén azért nagyon szeretem a fővárost is, hiszen sokat jártam oda, gyerekkoromban is mindig ott nyaraltam, s katonaként is sokat jártam eltávozásokra Budapestre. Nagyon szép a mi Budapestünk, mert azért a vidékieké is, az egész országé. Ezzel a verssel is csodálattal és tisztelettel adóztam iránta.
Köszönöm a véleményedet!
Szeretettel: alberth