Az alparéti csata (Előhang – I. ének)

( Előhang)

A Bábolna hegye zsongott, mint a Bábel!
Csoda? Hisz fenn volt ott majd' húszezer ember.
Az, mi ama éjen a kis tónál történt,
vonzotta a népet, mint hajót az örvény.
Hogy Antal levágta a püspök hadnagyát,
úgy terjedt, mint szélben a futó szalmaláng.
S hogy anyja halálát bosszulta meg véle?
Az volt csak dicsőség a sok nép szemébe'.

Ahogy csoportonként elmentek előtte,
Vivá-át, vivá-át, mind csak azt bömbölte.
Antal meg csak nézte. A szíve megsajdult.
Az ő népe lenne e sok rongyos koldus?
Hát őt mi vezérli? Mily borzalmas átok,
hogy ő gyújtotta föl ezt az égő lángot?
Hiszen nem akart ő senkinek se rosszat,
csak Ilonáért sír, éjjel, és naphosszat.

Ilonáért? De míg a lányt meg nem látta,
ő is épp ilyen volt, a füvet kaszálta.
Azóta szeretne több lenni ezeknél,
de még nem juthatott tovább a küszöbnél.
" Hej, ti nemes urak! Te püspök, te vajda!
Nem ember tinektek a kis koldus fajta.
De ha megengedem e had kötőfékét,
könyöröghetitek a gráciát, békét!

No, de várj csak, Antal! Nem vagy te vezér itt!
Nem fogod te itt még a gyeplőszár végit!
Ha elegen lesznek, kik melletted állnak,
akkor majd beszélhetsz! Addig fogd a szádat!
Igen, várjunk nyugton! Uraink is várnak.
Jó hűvös sátrakban dőzsölnek, zabálnak.
Mi meg itt a hegyen búvunk a napfénytől,
csonttá aszalódunk lassan az éhségtől."

Így álltak a dolgok, mikor egyik este
ezüst kürtszó harsant; Antal, mint a zerge
ugrott ki sátrából. Ki van lenn? Ki jött meg?
Összecsődült nyomban egy jókora tömeg.
Akik jöttek, azok lassan fölvonultak.
Látszott, hosszú utat tettek meg a lovak.
Szép szakállas ember szólalt meg nagy hanggal:
– Melyik közületek Budai Nagy Antal?

Zsuki Mihály vagyok, ősi székely nemes.
Aki velem jött, az mind igazat keres.
Tudjuk, hogy nálatok van az egy igazság,
püspöknek, vajdának minden szava gazság.
Ezért arra kérünk, légy te a vezérünk,
rendelkezz a harcban, vagy bármikor vélünk! –
– Légy te a vezérünk! – Zengett a Bábolna. –
– Vezess minket Antal! Halál az urakra! –

Első ének

Halál az urakra! Szállt húszezer ajkon.
Ne félts minket, Antal! Helytállunk a harcon!
A hétfejű sárkány sem rettent meg minket.
Elvesszük a régen féltve őrzött kincset,
mit az első igaz, Szent István királyunk
fektetett le nekünk, örök kiváltságul.
Hogy a magyar paraszt egy évben csak egyszer
fizet dézsmát papnak. Ezért jár a kegyszer.

Ezért jár az ékes, szép, papi zsolozsma,
mikor esküdni megy a pór a templomba.
Ezért kong a harang, amikor bevégez
a földön az Ember-fia egy-egy éltet.
Hogy a pap, – kit, amíg dolgozott, -eltartott,
járjon ki a mennyben részére egy sarkot.
Nemesnek is jár a kilenced egy évbe'.
Megadja a paraszt, ha becsülik érte.

Ajándékot is küld a neve napjára.
Csak ne legyen ringy-rongy előtte a lánya.
Be van írva ez mind, abba a levélbe,
amit István király tett le, négyszáz éve.
Megadta a módját a nagy király szépen.
"Legyen előttetek szent az én emlékem!
Szeressétek egymást és szaporodjatok!
Erős és szép legyen örökké fajotok!"

Hej! Örök időkig ez a magyar nemzet
hogy állhatna meg, ha már önvért ereszt meg?!
Nagy Árpád apánknak alig múlt ki magja,
már egymást emészti, már egymást harapja.
Úgy látszik, hogy vígan annyit töltekeztek,
hogy megpukkadnának, ha önvért nem vesznek.
Hogy itt járt a tatár, azt már elfeledték,
hogy egymást akkor még testvérnek nevezték.

Úr volt most, nagy úr, az erdélyi vajda.
De Lépes, a püspök mégis túltett rajta.
Egymást is lefőzve zsarolták a népet
Erdélyben a vándor zsarátnokba lépett.
És még szerencséje volt! Mert, ha elkapták;
– Lopni akart biztos! – Azonnal ráfogták.
Márkiai Jakab, ha ott volt közelben,
örülhetett, hogyha mehetett épségben!

Ezernégyszázharminchét júniusában
ilyen volt a helyzet Transszilvániában.
Nem csoda, hogy megtelt a Bábolna orma,
meg minden lejtője, megtelt a bozótja.
Budai Nagy Antal igyekezett szépen
erőt venni eme töméntelen népen.
Hogy amikor eljön a nagy csata napja,
Valóban úgy legyen: Halál az urakra!!!