Második ének
Húszezer ember. De miféle sereg ez?
Legtöbbjüknél nincs íj, se puzdra, se tegez.
Ezekkel menjen rá az urak hadára?
A vajdai latrok vasas dandárjára?
Nem, ezt nem teheti! Ők győzni akarnak.
Fegyver kell a lelkes, úrbosszúló hadnak!
Örült Zsuki Mihály kétezres hadának.
Harcedzett, kipróbált, nemes lovasának.
De emlékezett a huszita kudarcra,
nem bízta rá magát e nemesi hadra.
Sok paraszt érkezett, jó karddal, lándzsával.
Urától elszerzett nemes paripával.
Ezekkel gyakorolt naphosszat a réten,
amig a Nap leszállt a nyugati szélen.
Csak az éjszakákat gyűlölte, utálta.
Alva is, ébren is csak Ilonát látta.
Vele beszélgetett ébren, és álmában,
csak vele vívódott szerelmes vágyában.
Ám, a hajnalsugár már talpon találta,
mikor bebotlott a Bábolna csúcsába.
A nagy hegyen gyorsan megpezsdült az élet.
Jókedvűen várták a parasztvitézek.
– Völgybe le! Hegyre fel! Szóródj szét! Fuss össze! –
Teljes volt az összhang a sereg, és közte.
Úgy lesték mindenegy jó megmozdulását,
boldogok voltak, ha utána csinálták.
Esténként, lobogó tábortüzek mellett
az elmúlt napokról hosszan beszélgettek.
Mesélték egymásnak tanyájuk dúlását,
a püspöki latrok aljas árulását.
A tavas tisztáson a bosszút a vérért;
Ártatlanul megölt anyáért, testvérért.
Meg fogunk bosszulni mindent az urakon!
Az aljas kékgúnyás püspöki latrokon.
– Én a lándzsára szúrt kicsiny testvéremért. –
– Én a becstelenné megcsúfolt húgomért. –
– Én az anyámért, kit a mély kútba dobtak. –
– Én a bátyámért, akit karóba húztak. –
Így égett a bosszú vad, vérvörös lángja.
Antal csak hallgatta, jórészt nem is bánta.
Jó az, ha a sereg tudja, hogy miért megy
a harcba. Ha tudja, hogy ez ön, – és közérdek.
Tudja, a másik is ugyanazt akarja,
ha bukik, megvédi társainak karja.
Másnap, még hajnalban, napfelkelte előtt,
havasi kürt zengett. Ugyan-ugyan, ki jött?
Miul, a favágó jött meg a hadával.
Hatalmas szál ember, hatszázad magával.
Harmadik ének
Fegyverük az éles, nagy favágó balta.
Hosszú nyelét a nagy erdők fája adta.
Akit ezzel egyszer jól homlokon csaptak,
nem kérdezte meg, hogy milyen nap lesz holnap.
Ők nem ijedtek meg a vasalt dárdáktól,
elléptek előle, mint a hulló ágtól.
És, mikor a vasas, nagy lendületébe'
megbillen, akkor csap le a balta éle.
Ez nagy erő volt, és még amit beszéltek.
Nekik nem parancsol se püspök, se érsek.
Nem az ő pápájuk a római pápa.
Őrajtuk nem fog a Lépes püspök átka.
Igen! Ez volt az a népfullasztó méreg,
mitől a parasztok a legjobban féltek!
És, ha nagy ok nem lett volna háborgásra,
féltükben nem jöttek volna Bábolnára.
De most már itt voltak. Megvolt minden okuk.
Veszélyben életük, és minden vélt joguk.
Az, hogy a paptól már áldást sem reméltek,
megadta az erőt, hogy már mit se féltek.
Csak az erős remény töltötte el őket,
ha győznek a harcon, majd minden másképp lesz.
Kiharcolják a szent király végső álmát,
ki szabaddá tette a gyengét, az árvát.
Álmodozó népek. Ravasz eszű püspök.
Mi lesz, ha ti egyszer, bárhol összejöttök?
Megtartod-e kényszer alatt adott szavad,
ha győznek a harcban a paraszti hadak?
Elismered-e az első, szent királynak
testamentumát, és tartod-e iránynak?
Hol van az a levél? Mit érnek a szavak?
Nem győzhetnek minket le a paraszt hadak!
Alparéten áll a vajda vasas hada.
Majd hatezer zsoldos, s ott a vajda maga
négyezer száguldó könnyűlovasával.
Megmérkőzik az, az ördögök hadával.
És az öt-hatezer nyilas, számszeríjas,
akik a csatában egyszer lőnek íjjal,
majd meg belevetik magukat a harcba.
Mindnek az oldalán ott lóg éles kardja.
Igen, így van! De ezt tudja jól Nagy Antal.
Erről beszélget a sereghadnagyokkal.
Gál Lacus és az ősz Diódi Benedek
a gyaloghadakkal küzködtek eleget.
Tudja már a paraszt, mikor kell lebukni,
a nyílzápor elől hogyan kell elbújni.
Miul, meg a hada, alig várja, hogy a
vasas dárdásokat hogy szalassza haza.