Az alparéti csata VIII-IX. ének

Nyolcadik ének

Igaz, hogy a hadnak nagyrészt alja népe,
a vasas dárdások, gyalogok jó része.
Nemes nagyurakból még egy se hiányzik,
csak meg vannak tépve, vagy egyik, vagy másik. –
– Jól van öcsém, hadd el! – Állt fel most a püspök.
-Máskor majd nem csak az ivással törődtök. –
– Máskor? Lesz még máskor? Úgy gondolod bátya?
Hiszen szét van verve mind, a zsoldos gárda! –

– Nem nagy baj az, öcsém! Jó, hogy az uraknak
nagy bajuk nem történt! Hallod? Már vigadnak!
Menj át a vajdához, tudd meg, hogyan történt!
Vagy inkább őt hívd át! Mondd, hogy jöjjön tüstént! –
Elment Lépes Lóránd, s nem kis idő múlva
a vajda törtetett a püspökhöz, dúlva.
-Szentatyám! Mért zaklatsz? Ládd, majdnem megöltek!
Egy nyíllal majdnem a másvilágra küldtek! –

– No-no, vajdaságod! Én csak megtudhatom,
mire van tenálad ez a nagy vigalom?!
Nem tudom felmérni, vesztett csata után
miért e vidámság? Hacsak, hacsak talán
valami jó fogást ki nem találtatok!
S ettől reng most vígan jól tömött hasatok! –
– Ne haragudj, György úr, – szólalt meg a vajda.
Bizalmas hangját a történés sugallta.

– Követeket küldünk a keshedt paraszthoz.
Kolozsmonostorba hívjuk meg, asztalhoz.
Losonczi Dezső, a nemesek vezére
lesz a fő követünk, csak nem a személye.
Ispánja öltözik az úri ruhába.
A másik négynek is lesz jó hasonmása.
Maguk a parasztok gúnyáiba bújnak.
Bábolnán legalább sok mindent kitudnak. –

– Jól van! – így szólt Lépes. – Menjenek követnek!
Megtudjuk, a férgek mit is követelnek!
Ha kell, aláírjuk a nagy egyezséget.
Később összehívjuk az új hadinépet.
Merthogy a pogánynak adott szó, az semmi.
Megírja a szent könyv, majdnem valamennyi!
Kiátkozom őket Jézus egyházából.
Kérhetnek malasztot majd a huszitáktól. –

Vigyázz, Lépes püspök, hogy a ravaszságod
meg ne csapolja a teli pénzeszsákod!
Nehogy Erdélyország valahány szegénye
neked rohanjon, az átkodat se félve.
Nem tartott a püspök ilyen nagy veszélytől,
Kolozsmonostorba el se ment evégből.
Majd tudja a vajda, mit lehet, meg mit nem!
Őt meg úgyis védi a fennvaló Isten.

Kilencedik ének

Istenben bízott csak valóban a püspök?
Nem volt ő annyira műveletlen üstök!
Megtanulta ott, még messze, Padovában:
E földön az ember bízzon csak magában.
Istenben ki bízik, és nem kap malasztot,
nem rettent az mást meg, csak bukó parasztot.
Aki az átoktól retteg, mint a tűztől;
a poklok mélyétől, az ördögi bűztől.

Pedig, ha tudhatta volna, hogy Bábolnán
milyen hangok szálltak a győzelem után.
Nem lett volna biztos annyira magában,
retteghetett volna a kéjpalotában.
( Mert a nép a püspök lakát csak így hítta!)
Nem is egy nő akadt, aki azt leírta.
Megfoghattuk volna a kéjenc kurafit,
számonkérve tőle bíróink fejeit.

– Testvérek! – szólt Antal – nem ez a mi célunk.
Hatalmas az erő, amellyel mi bírunk.
Ki kell azt csikarnunk tőlük bármi áron,
hogy békén élhessünk ezen a világon.
Földeken az élet mindütt el van vetve.
Az nem lehet, hogy mind, mind el legyen veszve!
Meg kell hogy adják a szent király törvényét,
mely megszabja köztünk örökre a békét.

Dézsmát, kilencedet mindig megfizetjük,
amit a törvény ír, azt mi mind megtesszük.
De a jogainkat, amit elvetéltek
a vad tatárdúlás, tűnő századévek;
azt megköveteljük, hogy egyszer egy évben.. –
eddig jutott Antal épp a beszédében,
amikor kürt hangja zengett a bozótnál.
– Nagy Antalt keressük! – hangzott fel mogorván.

– Csáki László vajda követei vagyunk,
mintha csak ő szólna, annyi minden szavunk. –
Jól van, gyerünk feljebb, Nagy Antal elébe.
Őrá tartozik a vajda követsége.
Följutottak lassan Bábolna csúcsára,
ott állt a vezetők, és Nagy Antal sátra.
Tíz fő volt a vajda furcsa követsége,
öt volt díszruhába', öt meg pendölvégbe'.

Az első díszruhás szólalt meg dadogva:
– Azt üzeni a nagys… Csáki László vajda…
Megijedt az ember, a szava elállott.
Egyik parasztgúnyás, ki mögötte állott,
folytatta hümmögve a kezdett beszédet:
– Te győztél a harcban, ezen követséggel
üzeni a vajda, mert ez hadi forma,
jöjj el hét végére Kolozsmonostorba! –