Angyalszárny-suhogás tölti be a szobát.
Szájtátva bámulom a színes új csodát.
Neki nincs glóriája vagy valódi szárnya,
csak önfeledt mosolya személyes varázsa.
Csókja, mint káprázatos arany igézet,
de szerelme néma; semmit sem ígér meg.
Hozzám bújt, s ölében benne volt a világ!
Sóhaja lelkemig ér; beszívom ezüst-illatát…
Szemei tükrében egy Fehér Hollót látok,
mert 'mit Ő lát bennem, én csak azzá válok.
Hófehér Angyal Ő, és én a Fehér Holló…
Szerelmes násztáncunk parázslóan forró!
Az Angyal jött, de némán suhant tova,
Immár üres lett a szív csarnoka.
Egy könny-szilánkot még elmorzsolok…
Így lett Fekete a Holló; a Fehér pedig halott!
4 hozzászólás
egyszerűen varázslatos
Köszönöm, kedves Hekate! 🙂
Kedves Éjkirály!
Már többször elolvastam ezt a versedet. Érdekes, különös hangulata van. Leginkább az utolsó versszak tetszik, mert jók a rímek és remek a befejezés.
Gratulálok: Klári
Kedves Klára!
A különös hangulatért talán az lehet a felelős, hogy vággyal fűtve írtam egy szeretett lényről, aki alig időzött az életemben, mégis mélyebb nyomot hagyott bennem, mint egy több éves házasság. Talán még nyomokban érezni lehet benne a vágyott folytatást, de a végén mégis ott a visszavonhatatlan lezárás…
Tisztelettel:Éjkirály!