Csend ült már a tájra,
csak egy kósza szellő simogatja a fákat.
Elhallgatott a város zaja,
csak én vagyok az utcán, útban haza.
Gyorsan szedem lépteimet,
úgy hallom, valaki a nyomomba eredt.
Titkon követ- gondolom magamban,
s le is fordulok a következő kanyarban.
Ám ismét csoszogást hallok,
de megnyugtatom magam: "Mindjárt otthon vagyok!"
Nagy a sötétség körülöttem,
a zaj pedig egyre erősödik mögöttem.
Érzem, reszketek,
neki is iramodnék, de nem merek.
Fejemben megannyi gondolat kavarog,
hazaérni; csak ez az, amit akarok!
Kihalt a környék, ahol járok,
mindenhol csak árnyékokat látok.
Halál szavát suttogja a szél,
de csak én hallom – s én is addig, amíg el nem ér.
Ekkor belátom,
az Élet sosem volt igaz barátom.
S a nagy felismerésben észre sem veszem,
hogy követőm időközben utolért engem.
Futnék, de nem tudok,
s látom már, ahogy blúzomon saját vérem csorog.
Iszonyatos fájdalmamban még felsikítok utoljára,
abban a pillanatban megriadok:csak álom volt…rémségek álma.