Éjféltől hajnal hatig csak az órát bámulom,
Az eltelt órák minden percét magamba zárom,
Sűrű a csend, túl pusztító a mámor,
Zsibbadtan lenne jó elaludni a mából.
Jó lenne elszökni, hol nincsenek már könnyek,
S fejemet nem hasítják ketté az emlékek,
Jó lenne most nem a párnába süllyeszteni fejem,
Hanem mézédes álomba szenderülni örökre.
Jó lenne most az élet színpadán bátornak lenni,
S szerepem nem a forgatókönyv szerint tenni,
Jó lenne most szétnyílni, mint egy virág,
Harmatos réten tündökölni, mint akit senki se bánt.
De utálom az éjszaka minden egyes percét,
Mely elveszi tőlem a reményt, a békét,
S mégis könnyek közt fullad meg a testem,
Ráz a hideg, de mégsem ez végez velem.
Bevilágít a lámpa, fénye szememen verődik vissza,
Látják az angyalok, hogy már nem vagyok tiszta,
Önző vagyok, és saját magam gyilkolom,
Gyere ölj meg csend, te hatalom!
2 hozzászólás
Veszettül vérlázító! Egy tiszta ember enged a kísértésnek. Emlékszem erre a korszakomra: a bűnbeesés! Csodálatos érzés lesz később, hidd el! Nagyon jó a vers átérze a hangulatot és a rímek is rendben vannak nagyjából, tetszik!
Köszönöm, kedves Fiobacci!Igen, lázító…ilyennek szántam, örülök, hogy Te megkaptad ezt az üzenetet vele:)