Ezer éves sár húz a mélybe,
szántanék, de nem fog az ekevas,
elaggott gebém, mint sok ősi gondolat,
rogyadozik az eke és a sár súlya alatt,
próbáltam új fogatra cserélni,
de nem találtam csak megsántult lovat,
agyonkínzott, elrágott fogút,
vén mind, mint e táj,
s ha jön egyre újabb háború,
nem terem itt már csak a halál,
most a végtelen vízben elfolyik a föld,
s ha majd a Nap égeti,
szikes pusztává válik a Tisza-völgy,
éhínség, járvány, fagy,
s ha nyár jön, kiégett legelő,
majd lassan elfogy
körülöttünk az összes éltető levegő,
szántanék és vetnék évről évre,
hiába rimánkodom és nézek az égre,
add vissza, ami a miénk Istenem,
csak megrázza bozontos szakállát,
néz le ránk, hull, hull a hó,
víz lesz belőle, eláraszt mindent,
nem véd életet a takaró,
előbb fagy, fagyhalál,
azután ha megcsordul,
sárrá változtat mindent
s lehúz a mélybe,
szegény gebém csak bámul,
néz mint ezer éve,
csodavárással telik az idő,
hiába ostorcsattogás,
hiába jó szó és káromkodás,
elaggott gebém csak néz
bánatosan hátra, felém,
szügyig a sárban,
nem hisz már ő sem
– az örökké ígért – megújulásban!
2 hozzászólás
Szia!
Nagyon kimunkált írás. Mélyebben szántó,mint szegény,"elaggott gebéd" azt bírna, Sajnos, elkeserítően igazad van. Pedig én alapjában optimista ember vagyok, de azonosulni tudok az írásod pesszimizmusával. Profi, minőségi vers.
Üdv
((Zoli
Kedves Zoli!
Köszönöm a látogatásod és a hozzászólásod. Én sem szeretnék pesszimista lenni, pici gyermekeim vannak még itthon, csak sajnos a történelmi tapasztalatok nem biztatnak igazán sokkal, nem is a pillanatnyi kurzus, hanem ha hosszabb intervallumba visszatekintek és abból próbálok előre akkor vajon mire számíthatunk? Megtisztelsz véleményeddel!