Tündérkék szellő egy újabb völgyben,
Mely most durván elmém simogatja,
Elvész egy üres, csillogó ködben,
Lelkemet halk ének hivogatja.
Holdfény-szemben ugyan mit láthatok?
Egy köztes élet halványka fényét,
Mellyé miután csendben válhatok,
Megmutatja vörös pora mélyét?
Esőben keresem a hangomat,
Magamba szívva pusztítottam el,
Ezért rozsdás szívemen a lakat,
Melyre csak tekintetem felel.
A völgy már magába zár és táplál,
Parancsára megszűnik tudatom,
Emlékem egy másik felhőn járkál,
Testem másnak üresen mutatom.
7 hozzászólás
nagyon szep vers gratulalok hozza
Ének egy kis elkeseredésről…Vagy rosszul értelmeztem?Grt.Z
Kedves Zarzwieczky!
A vers eredetileg valóban egy elkeseredett pillanatban születetett! 🙂 A legtöbb versemet egy-egy hangulat ihlette, így néha melankolikusak.
Szerintem nem lehet rosszul értelmezni egy verset! Mindenkinek mást ad, és mindenki saját magára tud vonatkoztatni! Ennek ellenére nagyon örülök, hogy érezhető volt a vers hangulata! 🙂
Üdv: Sally
nekem tetszett, szép gördülékeny.
ismerős ez a melankólikus hangulat…
grat. Nola
Kedves Sally!
Látom, új vagy itt nálunk:) Gratulálok a bemutatkozásodhoz, írj még sok ilyet!
Üdv: Borostyán
Tyűha ez nagyon tetszett, főleg a képek, nagyon jól eltaláltad őket, gratulálok hozzá! 🙂
Üdv.: Tethys, angolszakos költőcsemete 😉
Köszönöm a hozzászólást! 🙂 Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett a vers!:D
U.i.: Hogy-hogy költőcsemete?:O Azon te már régen túl vagy! 😉
Üdv.: Sally 😀