fülemben a csend, mit már alig hallok,
arcom fáradt ránca, mely mélyülni látszik,
ritmust verő szívem, ha fáradtan játszik,
mind- mind egy intő jel: öregszik a készlet,
lehull a falevél, elmúlik az élet.
Már csak múló emlék karom erős vágya,
elviselt ellenség hajszálam hiánya,
kezem közül kifolyt az élet ereje,
ostromolja már rég az elmúlás szele,
és hiába küzdök: legyőz a természet,
lehull a falevél, elmúlik az élet.
Reszkető lábam már nem járja a táncot,
nem bírja vállam sem a nehéz világot,
ifjonti hévem már megpihen csendesen,
borzongva elmereng a tűnő életen,
néha már elhiszi: rám köszön a végzet
lehull a falevél, elmúlik az élet.
Búcsút intő napom lebukó sugara,
még ád némi fényt, éltet még mosolya.
A tél még messze van, lelkem csak zúzmarás,
nem kezdődik még az utolsó felvonás.
S lesz még ráadás is, ha erősen kéred,
de a levél lehull, s elmúlik az élet.
2 hozzászólás
Egyszer minden elmúlik, az élet rendje, de azért még ne mostanság, mert élni szeretni kell, és aki szeret, az él is. Most jól megaszondtam, no tetszett, pláne a két utolsó sor.
Selanne
Kedves Marietta!
Örülök, hogy tetszett a versem. Annak is örülök, hogy több mint két hónap után észre is vettem, hogy tetszik a versem.
Fogadd virtuális főhajtásomat a figyelmetlenségemért.
Szeretettel:
Millali