Emlékszem egy lányra,ki enyém volt talán.
Homályba vesző, édes-bús, borzongató.
Hallom hangját, látom szemét, oly csillogó.
A kelő hold halvány fénye játszik haján.
Gyöngy kacagása, az éjszaka varázsa,
megtörte ifjú férfi-szívem magányát.
Felcsigázta képzeletem önző vágyát:
enyém legyen e lány, más senki ne lássa!
De! De! Lássa mindenki! Az egész világ!
És tudja meg, hozzám tartozik e csodás
tünemény, szebb, mint a legragyogóbb virág!
Jaj, szívem! Csillapodj már te bolond! E kép
elillan, s mi marad? Marad az új magány,
s az emlék, mely ha felbukkan, szebb mint a szép!
5 hozzászólás
Kedves Dodesz
Valahol a szív elrejtett, titkos kamrájának mélyén, ott, ahol senki sem láthatja, őrzünk múltunk távoli galaxisaiból, egy-egy vibráló “csodás tünemény”-t, és amikor csak rápillantunk, felpeszdül tőle a vér, és lüktetni kezd a világ.
Üdvözlettel
Gyula
Kedves Gyula!
Köszönöm a hozzászólásodat!
Még a hozzászólásod is elbűvöl, mint a műveid!
Üdv:dodesz
Szebb mint szép…. ez a versre is igaz!
Köszönöm, Virág!
Hát… ez nagyon mellbevágó..
És nem lehetne megtalálni ezt a lányt???…vagyis, épp megvan..
Nagyon tetszik, gratulálok.!!!
Üdvi: dp.