Messziről jött, messzire tart…
Egész lénye, minden porcikája
Átérezte, megszenvedte
Az eddigi összes vihart.
Minden lépését körülfonta az élet
Az alkotások nagymestere,
Mégis, pusztította az élőt, a szépet.
Néha megpihent, de a káosz ellen küzdve
Körülvette saját rombolásának
Erjedő, alattomosan mérgező bűze.
De ma már tudja, önmagától szenved,
Önmaga elől futott oly messzire,
S ráeszmélt, hogy cserbenhagyta
A testében rettegő, csodálatos lelket.
3 hozzászólás
Kedves Kata!
Egyszer azt hiszem írtam már, hogy mennyire irigylem azt ahogyan képes vagy sorról sorra, lendületvesztés nélkül megalkotni egy verset. S bár egy ideje nem olvastam tőled… most azt kell mondanom, hogy ez semmit sem változott. Megkapó rímek, és összehasonlíthatatlan stílusban született sorok… igazi profi munka.
Gratulálok: A.
Az ember már csak ilyen. Szép a versed.
Üdv: Colhicum
Kedves Kata!
üdvözöllek!
Rég jártam nálad! Nagyon értékes gondolatot folaltál versbe! Gatulálok éles meglátásodhoz és a formához amiben ezt átadtad nekünk.
Szeretettel: marica