Az ember, aki jobban szerette a pénzét, mint az életét

A folyó, amibe a vízhordó meríti vedrét,
egy nap elhagyta a medrét.
Mivel a víz egy cseppet sem volt fáradt,
minden megvadult cseppjével most szanaszét áradt.

Egy csónakban hatan menekültek,
arcukban rémült szemek ültek.
A lélekvesztő jó irányba tartott,
a bennülők el akarták érni vele a túlsó partot.
Egy ilyen kaland felettébb veszélyes,
mert a megáradt folyó, igencsak szeszélyes.
Kezdetben szerencsével küzdöttek az árral
a két evező szárral,
megbirkóztak hullámmal, örvénnyel egy párral,
de valahol a víz közepe táján,
egy nagy hullám csattant a sajka fáján,
szakított rajta egy jókora lukat,
és mindenkit a habokba lökött,
egyenesen ahol a hal lakott.

Tudták, csak az fogja élve megúszni,
aki nem most tanul meg úszni.
Aki a legjobb úszó volt a hatból,
alig látszott már ki abból a habból,
amit a folyó vetett,
ezért egy kicsit sem nevetett,
de hiába tempózott, mint egy gyík,
mégis sorra lehagyta mindegyik.

– Hé ember, mi van veled,
hogy ilyen gyengén szeled
a vizet?
Aki nem igyekszik, az életével fizet! –
kiáltották a társak.

– Bárcsak
jobban bírnám a tempót!
Addig ilyen problémám nem vó’t,
amíg nem tettem az ágyékkötőmbe aranyakból ezret,
s lám az eredménye ez lett.
De sebaj, nem maradok a vízben,
kimásztam már több ízben
ennél nagyobb bajból,
úgyhogy elég legyen a zajból!

– Az ember elszörnyed,
dobd el az erszényed!

– Soha nem hagyott cserben a pénzem,
nem hagyom el őt én sem –
jött a válasz büszkén,
s az aranyos ember, maradék erejének üszkén
vergődve próbált előrébb haladni,
és a víz felett maradni.

Sikerült partot érni a másik ötnek,
mert ők a derekukra nem kötnek
ilyenkor holmi érméket,
mert számukra az élet jelent nagyobb értéket.

– Ostoba vonzalmad az arany iránt,
a mélybe leránt! –
kiáltották öten kétségbe esve.
Akkor még látszott emberünk teste,
csak rázta fáradtan a fejét,
s végül átadta egy újabb hullámnak a helyét.
Lemerült a mélybe,
az örök éjbe.

Te bolond, magasra tartottad az áradat,
de magával vitt az áradat.