Az ember siratása

Ki az, ki felállt két lábára, szőrös
s szava csupán mindene, mert semmije
ezen kívül nincsen (csak a sok ige),
s e szó már nem csak jelen, hanem múlt is,
s nemcsak múlt, hanem jövő? Hát ki ez?
Az ember. Az ember… A csupasz ember.
Az ember, ki oly sok veszedelmen
átküzdötte kevély, mohó önmagát.
Az, ki kérges két kezével öncsodára
felépített sok ezer csodát.

De kezének kérge, sok ezer év
gyötrő tüzének bére mi lett hát?
Empedoklészt látom isteni gyolcsban,
s feláll a mérlegre ő maga.
Mi végre méri hát az ember ésszel,
mi a természet kegyéből lett kiosztva?
Megannyi nagy alak tűzsivatagban;
John Milton jön lángoló szemmel felém.
Eladták lelküket mind a Sátánnak,
vagy Sátán lehelt lelket Beléd s Belém?
Ó, ki tudja, Jézus, hisz te én vagyok,
s én ők, s ők te, s mi mind egyek vagyunk.
Születünk az éggel, lábunk gyökeret ver,
lelkünk egyre feljebb, oly magasba tör,
hogy szédítő toronyként árnya elnyel,
ám lábunk Dantét tapossa Pokolban…
Nem baj. Magasak vagyunk legalább.

Hogy mi az ember? Az ember… Az ember!
Ó, az ember, ki pápák bőrébe bújt.
Szent farkas sok tisztátlan bárány közt,
ki szenteltvízben gazdag pogányt füröszt.
Felépít cédulákból katedrálist,
a halál közben emészti a népet,
s "Isten akarta!" – szavuk zúg aranyból;
vérrel festett jeruzsálemi képet
adnak kenyér, remény helyett a népnek.
Szent álszentek s álszent szentek szobra áll,
baljukban kereszt, jobbjukban kard s halál,
és övék a világ… A máglya lángja
mellett melegednek téli napokon.
Mondják: egy Úr azt mondta, meg van írva:
a Föld: minden közepe; lapos világ.

Ám valaki körbemenni kész.
Ó, Kolumbusz, tudtad volna minek mész
neki hajóddal! Mely partba botlasz?
Azt kívánnád: Santa Mariád bár ne ért
volna soha célba! Nem haltak volna
meg oly sokan pluszba még, az aranyért.
Hisz mi Ádámnak bűne? Csak egy alma.
Istenem, mit teszünk! ha láttad volna
üveggömböd előtt palotádban,
tán nem lettél volna oly makacs, hogy egy
átkozott gyümölcsért felkapod a vizet!

Selymes kezű nők varrják zászlaját már
rég elveszett isteni igazságnak.
Fehér selymük megtölti friss, tűszúrta
sebből csorgó édes vérük, jajszavuk.
S indiánosdit játszik Custer gyerek,
irigyek s tűzzel-vassal meg a többiek.
De mi végre? A nemes halál miatt?
Hisz annak az első bunkóütésnél,
mit az egyik bunkó neandervölgyi
a másik bunkó neandervölgyire
mért, hitele megszakadt.
Zsákutcába futott egy majom: ember;
sorsa az, hogy a földön sorsa többé
semminek ne legyen.

Ó, siratlak ember! Hogy megölted:
Szókratészt és Arkhimedészt;
hogy megölted, kinek élni kellett volna,
s aranypalástban él a holtak holtja.
Hogy ugyanaz, ki azt mondta: a Föld lapos;
azt mondta: nem kering; majd: nem forog;
s most ki tudja, mit mond, ami nem igaz.
Ezért kellett meghalni millióknak,
és azért, mert egy hülye ült trónon
szép bíborszegélyű tógában,
vesszőnyalábba szúrt bárddal, koronával;
s ki később papi süveggel, szent szavak
mögé rejtve szentségtelen lelkét;
s ki nemrég svasztikát rajzolgatott
a térképekre, mint egy rossz gyerek.
Hisz a születéssel csak a pusztítás,
mi ösztönösen jön. Az építést
véres verejtékkel tanulnunk kell!

Siratlak ember s világ!
Mind a hét napon, melyen Isten megszült.
A zöld terítőket letépték régen,
s kelvin-nullára hűlt a lelkünk már.
A békegalamb szárnyát tört madár,
a friss vizű forrás döglött vizet hány.
Úgy kezdődött: "Legyen világosság!"
És lett is fény a hatodik napig,
ám ekkor nőtt oly nagyra a világ,
amily nagy lett ma Istentől emberig.