Napokkal ezelőtt jártam már köztetek,
ti réveteg sírok, málló kövületek.
Friss hantokon játszott a szél szellemkeze,
márványon süvített, mint fájdalmas zene.
Sárga avar hullott a sírra naponta,
rozsdás falevelek gyűltek egy halomba,
gereblye és seprű dolgozott serényen,
s rám tört ezer emlék, túl minden reményen.
Illő, rendben legyen szeretteink hantja,
frissen, üdén várjon minket ünnepnapra,
amikor a lelkek esztendőnek múltán
találkoznak velünk, az emlékek útján.
Virágokat hozunk, mécsest, koszorúkat,
gyertyafénynél tűnik arcunk szomorúnak,
neveket idézünk, s mint álmos csillagok,
égre révedt szemünk könnycseppektől ragyog.
Ó élet, ó halál, mindkettő nagy titok,
ha szívünk kapuja szeretetre nyitott,
egyszer el kell mennünk, mert az időnk lejár,
csak az emlék marad és a hiány, mi fáj…
2 hozzászólás
Kedves Albert!
Megríkattál.. Most egyébként is fogékonyabb vagyok,mint máskor. Nagyon szépen leírtál mindent.
Szeretettel ölellek
Anikó
Köszönöm Anikó! Mindenkinek van oka könnyezni, de neked még inkább, hiszen nem rég ért nagy veszteség, ami pótolhatatlan szerintem. De az idő a sebeket gyógyítgatja valamelyest, bár csak lassan…
Fogadd részvétteljes üdvözletemet!
Szeretettel: alberth