Az én hatalmam nem kiált az égig,
széle-hosszát méterekkel mérik.
Cseperedett születésem óta,
s halkan zendült, mint a magyarnóta.
Ma is nagy önuralommal trónol,
félszegen kér részt abból a jóból,
mivel szülők – mint megannyi egykét –
önzetlen örömmel dédelgették.
Kamaszságom nem tombolt-villámolt,
olyan ritkán köszönt rám az újhold,
s arra meg talán nem is emlékszem,
önfeledt vígságban volt-e részem.
Most már tudom, mi tett olyan mássá,
s énem miért később ment világgá;
emlékeznek rá a sejtek, gének,
vad háború milljókat mivé tett.
Feszes húrú ösztönökből lettem,
vérem csordult, amint megszülettem.
Csontváz-testem versengett agyammal,
szavakat gyomláltam éjjel-nappal.
Úgy éreztem, ez a birodalmam,
gyermekokosító irodalmam,
s hatalmam is ebből gyökeredzik.
S nem új törvényt-paragrafust jegyzik
kopott gépem lassú billentyűi…
Ismét szólnak száraz hegedűi
gyermek-ifjú – s révbe ért koromnak;
köröttem nőm s lányaim forognak,
tudják jól, hogy szaporodó rímek
mellé ritkán települnek hívek,
mosollyal kárpótolják az írást,
tanulják folyton a bízva-bízást,
nem félve új, vad parancsszavaktól,
rosszízű múltba egyik sem kóstol.
Szelíd hatalmamnak oltalmával
védem őket – küzdve a világgal.