Már az elmúlás dere hull fejemre.
Őszi estén rőt falevél remegve
száll a szélben, visszatekint a nyárra,
összezilálva.
Hűvös éjen fényt vet a Hold a tájra,
bokrok alján rókafi nyúlra várva
készen áll, mint méla vadász a lesben,
egy csuda versben.
Szívemen most ősz muzsikál jajongva,
itt vagyok, mindenki sivár bolondja,
nincs öröm már, bennem alél a lélek.
Vissza se nézek.
2 hozzászólás
Szia dodesz! 🙂
Megrázóan szép! 🙂
A ritmusa nagyon tetszik, ha nem tévedek, jól hoztad a szapphói sorokat az adoniszi lezárással.
Azt kell mondjam, hogy a forma jobban magával ragadott, mint a tartalom. Ez nem azt jelenti, hogy nem gyönyörű (Sőt!), hanem inkább azt, hogy elkeserítően negatív. 🙁 Persze a versek arra valók, hogy kiírjuk magunkból ezeket, hogy belül könnyebb legyen.
Remélem sikerült, mert elég nagy súlya van ennek a versnek gondolatilag, és nagyon megtaláltad a hozzá illő formát, mert a friss lüktetés hatalmas kontrasztot alkot az alélt hangulattal. Sodor mindkettő.
Egy észrevételem van, ami nem hiba, hanem valamiért nekem a második szakasz kívánkozik előre.
Ez csak egy megérzés, illetve azért gondolom így, mert akkor fokozatosan épülne a tartalom, nagyobbat ütne a zárás. Azt kell mondjam, nagyon megfogott a vers, pedig megfogadtam, hogy nem siránkozok az őszön. :)))
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Örülök, hogy azonnal felismerted a szapphói strófát.
Engem mindig a forma vezérel, szeretem az általa való kihívást.
Most, hogy felhívtad rá a figyelmet, valóban jobb lenne a felépítmény a két első versszak megcserélésével.
Nekem az ősz mindig borongós, a telet meg nagyon nem szeretem.
Elnézést, hogy sikerült egy kis melankóliába sodornom Téged is! 🙁
Szeretettel: dodesz