Az est árnyai

Mikor az alkony vörös képére,
mosolyt csal a közelgő este,
mint zsiványok foltos takarója,
eltakarja a fényt, az átkozott beste.

Hidegen karmol belém a félelem,
utamnak ma még nincs vége,
koppanó köveken rezzen a léptem,
s ráfolyik a közelgő éjjel fekete vére.

Talán a vén Hold, talán a csillagok,
ha fénykarjukkal ölelnék magányomat,
az üres sikátor tágulni kezdene,
naggyá növesztenék árnyékomat.

Ott táncolna, hol magába roskad a csend,
hol a félelem vigyorog, tűz ég benne,
s úgy ölel, mint hazug szerető,
mintha maga az ördög lenne.

Félve lesek be, tátongó kapualjak,
szeméttől bűzlő torkán,
csak apró fény pislákol őrizetlen,
bekapna, megrágna, ha hagynám.

Mert az est árnyai, vicsorgó pofával
kelnek táncra, szívem dobbanása adja az ütemet,
végig szalad testemen a remegés,
mint félelemmel telt gyászos üzenet.