A teliholdat a szél fújta
felhők fölé, hegyek mögé.
Álmomban a tar hegyoldalt
járta be valami fény.
Szörnyű kardját suhogtatva
feléd vágtatott az éj.
Feléd vágtatott az éj.
Napok, hetek, évek súlya
néma ajkamon, az ujja
kedvesemnek ijedten,
csendet kérve int.
Nyitott urnából a szél
a hamut szórja szét megint.
A hamut szórja szét megint.
Mikor ajkad szent igéket
ont a szélbe, hogy ne nyomja
még jobban a várt ítélet,
aludj el csak mosolyogva,
szép szerelmünk zárd karodba.
Nem te vagy az idő foglya.
Nem te vagy az idő foglya.
14 hozzászólás
Csak olvasom, olvasom, s egyre több szépséget fedezek fel benne. Ez egyszerűen gyönyörű, András. A második versszak meg felülmúlhatatlan!
Köszönöm, kedves Colhicum, nagyon örülök szavaidnak
András, ez egyszerűen csodálatos! A képek, a forma… Nekem nagyon tetszett, szívből köszönöm, hogy olvashattam.
Gratulálok: Miléna
Köszönöm, Miléna. Örülök, hogy tetszett.
Csodálatos ez a vers!
Rozália
Köszönöm, hogy olvastad, kedves Rozália:)
Kedves András!
Gyönyörű líra…jók az ismétlések, különös hangsúlyt adnak a szavaidnak.
Őszintén gratulálok!
d.p.
Köszönöm, dinipapa. Örülök, hogy tetszett
Gyönyörű ez András! szívből gratulálok!:)
Örülök, hogy tetszett, kedves sleepwell:)
Nagyon tetszett a versed, őszintén gratulálok! Jók az ismétlések! Szeretettel: Andika
Köszönöm, Andika:)
Így együtt, így kereken, csendesen, zárt karokban suttog az örök szerelem…
szép vers, nehéz kiemelni belőle bármit is, hisz mint egy film, úgy pereg..mint egy lassított felvétel…egymásba kapaszkodnak a sorok, és együtt lélegeznek a betűk…
Gratulálok András!
Köszönöm, Lumen. Örülök, hogy tetszett.