Az igazhitű

Rútul, az Álnok karjába löki a végső kétségbeesés,
egyetlen menedéke, a cérnaszállá fogyott reménység.
S ki minduntalan felidézi a kínzó megpróbáltatásokat,
a keresztre feszített testben a fájdalom az utolsó gondolat.

Rongyai leszakadnak testéről, de érvei tisztasága
vonszolják egyre csak előre, ameddig bírja a lába.
Meg-megáll, száradt kenyerét szorongatja némán,
nem rostokol, sok a dolga, ha lehet, gyorsan továbbáll.

A gondolatszabadság a múlté, tiltott, mégis hirdeti,
ördögszekeret hord az északi szél ledőlt háza romjain.
De ha betér az ivóba, köré gyűlik a kétségbeesett nép,
hajj, mikor mondja már, itt a türelem vége, ennyi elég?

Létjogosultságát megkérdőjelezték, s véges halandósága,
nem bíztat a szeme, de szava üzenetet közvetít a világba.
Mindent megtesz, mit lelkiismerete diktál, csakis másért,
nem kiállt követők után, egyvalami vezérli: a jószándék.

S ha egyszer távozik majd az élők sorából, csendesen
utolsó útjára embersereg kíséri, búsul teteme felett,
nem lesz egyedül, s a sírhantján mindig lesz egy virág,
s tisztelettel, fejet hajtva követik bölcs, mindenható szavát.