Az isteni fény, ami fentről nézi a léted minden mozzanatát
benned is ott van, mélyen rejlik,
életed adja a táptalaját.
Senki sem érti a gondolatát,
csak teveled van, ébren sejlik
az áldott szikra, mi bentről figyeli az élet minden pillanatát.
Messzire vannak a tengeri árkok, irdatlan víz nyomja a válluk,
melyben a sok hal meg sem látszik,
nincs ott Nap, ami sütheti hátuk.
Mégis lám, aki nézi világuk,
lámpájával odalenn játszik,
Színpompát lát, pirosak a rákok, noha még fény soha nem járt náluk.
„Lámpás híján fekete a táj, hát minek az a sok szín? Úgysem látják!”
– mondja a búvár eltűnődve.
Látod, a fényt ők mástól várják.
Szívük gyújthat az éjben fáklyát,
minden csúfot messzire lökve,
áldott szikra, mi isteni tűz lesz, égbe repíti a bölcsek lángját.
2 hozzászólás
Hűűű. Ez szép, elgondolkodtató gondolatmenet. Ne fogok oktatni, mert magam csak egy kis amatőr író vagyok, szóval nem okoskodom. Tetszett
Köszi, hogy olvastál! örülök, hogy tetszik a téma, de bevallom, a gondolatmenet nem teljesen az enyém. Én inkább csak verslábakba foglaltam. Ian Gillan elmélkedik a mélytengeri sötétség és a színkavalkád paradox együttlétéről a Rapture of the deep című munkájában. Tőle kaptam ihletet.