Az iszap

elfojtott álmok rohadó testéből csírázik
durván véresen és vadul a frusztráció
majd kibontja lassan húsos lila virágait
illatuk – egyszerre őrjítő és bódító –

csak lassan marja szét a hörgőidet lelkedet
s míg vágyaidat fekete tócsákba oldja
addig téged beborít a sűrű sötét tömeg
s fuldokolva sírva alámerülsz a múltba

látod ez a te világod a borzasztó iszap
riadó emlékek nyugtalan temetője
hogy a legpuhább részbe vájja fogát a tegnap
többé már meg sem próbálsz elbújni előle

hagyod hadd rágja tépje és szakítsa egészen
kis cafatokra hadd legyen táptalaja sok
lila és húsos virágnak bontsák csak ki szépen
szirmaikat és eresszék ki az illatot