Hívott engem az óceán,
partján vetült visszfénye rám
a lebukó nyári napnak,
vigaszként ily bús alaknak.
Azt suttogta az óceán,
mormoljam el csöndes imám,
ott és akkor a szabadban,
s ő átviszi száz alakban.
Nézd a víznek hullám-ujja,
hogyan fut a partra újra,
csillagokat tükröz hátán,
végtelenség útját járván.
Tudom, hogy a túlsó parton
késve jő el majd az alkony,
velem szemben áll egy leány,
napfény ragyog hűs homlokán.
Bámulja a futó habot,
valakiről álmodik ott,
bokáján fut bársony hullám,
lábaimtól indult útján.
Az óceán hívott engem,
távoli lány rabja lettem,
álmaimban meglátogat,
s bámuljuk a hullámokat.