Hol a természet törvénykezik kérdést nem fogad, meg nem felel,
Igy egy véget nem érő dallamot, egy örök szerelem -éneket
Hiteget a csalfa boldogság, s mikor végleg nekünk játszik,
Hangjával felkavar s akár tévedünk, akár csak nem látszik
Míly fájdalom pengeti majd e húrokat s hullajt bő könnyeket
Hozzánk, hogy kőbe vésse nevét aztán hallgasson egy időre
Ez a mosolygó délibáb-álom mi oly fényes mint az ördög tükre,
Hisz benne látni véljük s úgy csodáljuk ki azt az álmot megszülte.
De a jóbarát nem félre beszél s ha hallanánk, szavait elküldte:
Szerelmet álmodsz s szíved védtelen e csodának kénye kedvére,
Csak mész lassan e vesztőhelyre hol nem lesz már ki elkísérne,
Mint célba nem ért futó ki fájdalomtól remegve pihenni térne,
De utolsó erejével még felnéz egy bíztató jó szót remélve.
Mégis vele ébredsz s hozzá rohansz ha a holdvirág kihajt,
Mégis megtalálod a szenvedélyt hol a rózsád vízért sóhajt.
Mert igy szól a törvény s ki bűntelen kóstolná gyümölcsét,
Mi édesen hívogat hogy almafáról szakítsa bűnös végzetét,
Hisz a természet törvénykezik, míg szívünk kegyelmet remél.
4 hozzászólás
Hát súlya van ezeknek a szavaknak. Aki elandalodni akar a lírán, az ne Könyves Sándort olvasson. De aki katharzist keres, az valószínűleg jó helyen kóborol itt…
Köszönöm az értékelést, valóban ebbe az irányba tartok…
Csupán laikusként írom véleményem. Tetszik, hogy a vers által a költő rávilágít a érzések könnyű és nehéz oldalára is, nem csak a szokásos mézédes, ábrándozó tökélyről ír. Gratula!
Koszonom az ertekelest…