Az öreg fűzhöz

Ott álltál kint az út mellett
a nyárfák között csendesen,
előtted a páskó terült
el. És te játszottál velem

mily' sokszor, mikor pirkadat
kelt a hajnalnak árnyain,
bíboroknak ölelésén.
Ma könnyet lehel az a szín

szemembe, csalva sugarát
túl az éveken szótlanul,
mikor még bennem feldereng
felidézve, miként csordul

homálya a pillanatnak
tova, a tűnő nagy időn.
Te jó öreg fűz, te régi!
Emlékeimben még őrzöm

szétterült árnyad hűvösét.
Mily' sokszor ültünk alattad
Mamuskával és Apával
figyelve a távolokat,

látjuk-e Anyukám jönni.
És hogy még jobban lássak én,
nagyapám feltett gallyaid
közé, s néha a szél csendjén,

szelídségén csak susogott,
és bennem sóhajtott a nyár,
de már az ősz intett felém.
Óh, az az idő merre jár?

Merre keressem lényegét,
hűs zsongását a méhesnek
és az én kedves kiskutyám?
Te láttad a Csöpikémet!

Te jó öreg fűz, te régi!
Micára emlékszel-e még,
nagyapám szürke lovára,
s mikor vele horkant az ég,

ha ránk hullt az alkony árnya?
Sokszor dördült, de nem esett
az eső, s ott fönn ragyogtak
a csillagok lombod felett.

És már lassanként őszre járt
ott kinn a réten, a páskón
tücskök ciripeltek éjén
a csendnek, még ma is hallom.

Még ma is bennem él az a
sóhajnyi láttatott idő,
te jó öreg, régi fűzem,
te messzeségbe révedő!