Nem emlékszem, miért is álltam meg ott,
hirtelen olyan furcsa érzés tört rám,
hogy lassítanom kellett az iramot ,
körül is néztem, valaki szólt talán?
Aztán megláttam, a hirdető alatt.
Öreg hölgy magában az utcasarkon,
csak szódásüveg-szemüvege csillant,
míg a hajnali városi forgalom
vakon, s közönyösen rohant mellette,
és a tömeg, mintha átlátszó lenne,
észre sem veszi, csupán kikerüli.
Kartontábla fedi ölét:
Kérem adjanak némi pénzt,
holnap kórházba kell mennem.
de ma még semmit sem ettem.
A földre dobva hanyagul hever még,
egy szerveiről készített röntgenkép,
a kitárulkozás tán szégyentelen,
és a szánalom nem a természetem.
torok köszörülve most mégis megyek,
és vajasdobozába húszast ejtek.
2 hozzászólás
Szia Boszika!
Nem pontozom, mert kétféle véleményem is van a versedről, s ezek kioltják egymást. Tetszik az érzékenységed, hogy a külső világ bajai előtt nem tudsz szó nélkül elmenni. Jól is indítod a verset, aztán olybá tűnik, mintha gyorsan be kéne fejezned. Pedig minden gondolat adott, tiszta, és logikailag is helyén van. Mégis azt hiszem kicsit kusza lett a vége. Bátorítanálak, légy kicsit türelmesebb a versedhez, és önmagadhoz.
Barátsággal
((Zoli
köszönöm Zoli. 🙂