Az örök komédiás én vagyok,
Arcom csontszínben ragyog.
Mosolygok, nevetek,
Már hazudva sem szeretek.
Megtanított ezer múzsa,
Könnyű szívnek, nincs jutalma.
Ám, de érdekel is engem,
Egy jó bohócnak élete néma,
S a semmire fest vidámságot,
Néha-Néha.
Lelkem csendes, fejem üres,
Elnyomtam minden gondot,
S mint még soha, most úgy dalolok.
El játszom az életem,
Ma sírok, holnap nevetek.
Hogy mit érzek valójában,
Nem is tudom igazán.
A közönség tapsol,
A pódium előtt térdepel.
A többi meg mond, kit érdekel?
2 hozzászólás
Kedves Londonman!
Elkeseredést érzed soraidból, szomorú ez a komédiás. Nagyon tetszett, örülök, hogy olvastam. Üdvözlettel, anonym
Örülök, hogy átérezted a versem. Remélem a többivel sem fogok csalódást okozni.