Némán nézem dühöd, kezed remegését,
érzem a bűnt, a fájdalmat, s az indulat
minket apró darabokra tép szét, ahogy
ránk zuhan, mázsás kőként mélybe húz,
megfojt, s arcunkon virító vörös szégyenfolt
jelzi kínunk, szenvedésünk elér az égig, s mi
küzdünk, küzdünk tovább…
…az örökkévalóságig…
5 hozzászólás
Nagyon megragadt, pár sorod.És ha tudnád hányan vagyunk így:Üdvözlettel
Nagy Krisztina
köszönöm Krisztám az olvasást + véleményt!
üdv. leslie
Egyetlen mondatba sűrített indulat-fergeteg, imádom!
Szabi után ilyeneket még-még-még 🙂
köszi Hangám!
valami elindult, úgyhogy szabi közben, után már
látható is lesz…
remélem az is tetszeni fog
köszönettel
les.
Az örökkévalóságig az egyik kedvenc szavam…
Egy sort sem tudok kiemelni írásodból, mert midegyik csodálatos!
Köszi az élményt!
Zsolt