Elballagunk,
nem hallgatunk,
ajkunkon bús ének.
A vén diák
az iskolát
most elhagyja végleg.
Tanáraink,
barátaink,
búcsúnk nem váratlan.
Ódon falak,
emlék marad,
mi örök, s páratlan.
Édesbúsan,
könnyünk dúsan
pereg bús orcánkra.
Csillog szemünk,
vándor szívünk
nyitott a világra.
Virágcsokor
-illat borul
már a tanteremre.
Feladat egy
házi marad,
mi új életlecke!
2 hozzászólás
Kedves Albert!
Verseid, főleg ez amit most olvasok, olyan mint az, hogy akik ide belépnek,
olvassák a verseidet, s akkor majd tudják, és elhiszik, hogy a versekre
ugyanolyan forma az előírás, ahol a magyar mondatok szerinti írás kötelező.
Sokan – mivel talán mindezt nem értik, egyetlen mondatban írják a verseket,
nincs nagy-betű és sehol sincsen semmiféle mondat-befejező írásjel.
Ez a versed vissza-kisér bennünket a szép fiatal évekre, amikor búcsúztunk
az iskolától, tanárainktól.
Szeretettel olvastam:
Finta Kata
Köszönöm Kata!
Bizony, én még annak idején a magyar versekről azt tanultam, hogy formai megkötések és szabályok keretei között határozhatóak meg versként. De aki prózát szeret írni, az ne titulálja versnek!
Üdvözlettel: alberth