Csattog a fog.
Felbődül a szó
Fagyos lehelet-köde,
És
Akár a só,
Behinti régi sebeidet.
Ezer év tele
Vonaglik el talpad alatt,
Majd
Lassan megmoccan,
S
Elhátrál a végtelen.
Szilaj énedre
Csókot fest sárga, piros
Árnykezével, de
Arcod ég, akár egy rongyos
Emlékekkel telerótt papiros.
Szerelmet szeretnél.
Esküszöl;
Te meg – tennéd, míg
A világ önnön porába nem
Fullad s megrohad.
– De mit? –
– De mit? –
Üvölt, és suttog rád
Az isteni szél, s vihar,
Minek lomhán őrlő szava
A sóval hintett nem-tájra rivall.
< Mindent! Bármit! >
Csapsz le vérfolyammal
Kidöngölt íriszeddel
A körötted tátongó semmire.
< Csak legyen valakim, s legyek akárki!>
<Nem vágyok, csak ennyire!>
–
–
–
Kuncog a semmi.
Üvöltve sír a mindenség.
Mocsarak gurgulázó kacajaként,
Gyomorsavak forrongó ömlenye ként
Hörög fel, akár egy születő istenség.
–
–
Nincs válasz.
–
Mosolyogsz
.
2 hozzászólás
Szia rawelli.
Az eleje nekem kicsit zavaros,viszont a vége nagyon tetszett.Egészen pontossan ez a rész "Kuncog a semmi.
Üvöltve sír a mindenség.
Mocsarak gurgulázó kacajaként,
Gyomorsavak forrongó ömlenye ként
Hörög fel, akár egy születő istenség. "Már bocs hogy idéztelek.
Üdv.Nikolett
–
Kedves Rawielli!
Vágy és indulatok. A szerkezete is érdekes és a zárás. Nem egy könnyű vers, de érdekes.
Abszurd elmélkedés. Egyedi.
Ági