Az út

Vajon mi vagyok? Ember,
vagy csak bolyongó lélek?
Lépdelek a kijelölt úton,
mint világtalan botjával.
Jaj nekem, ha mellélépek
a kanyargó ösvénynek,
hisz’ nincsenek rövidebb,
s könnyebben járható utak.

Leráznám már nehéz terhem,
dobnám árok sáros fenekére,
vigye hát végre már más is!
Az még sem kell senkinek.
Miért is kellene bárkinek?
Hisz’ ócska, rég elszakadt,
s az idő vasfoga belevájt,
szú jár ki-be a lyukakon.

Hol vagy te öntudatlanság?
Meddig kell, hogy várjak rád?
Az út lassan elfogy talpam alól,
s elporlik majd csendes életem,
szemcséi átperegnek túlvilágra,
mutatni a meggyötört időt,
mely vallani fog a kínok alatt,
megemésztve lassan múltamat.