Az út két szélén….

Kit melengetett a lelkem
féltve és vigyázva?
Mikor avarfüst szállt
a lopakodó szélben
én akkor is szélcsendet reméltem…
Mikor zakatolt benned a torz tükre a világnak,
és elnémult benned a tiszta ének,
én akkor is útját álltam
az égető láng perzselő tűzének.
Kit melengetett a lelkem
féltve és vigyázva?
Tudom, nem hajlít meg már
sem a kemény szó
sem a zizegő nád szava.
Sem a tél hidege
sem a tél vihara.
Mert tűröd a vihart véznán,
csonttá fagyottan is..
Hegednek a sebek…
bár könnyeid jéggé fagytak…
karjaid nehezek.
Amire eddig igent mondtál,
mondj csak nemet!
Amit nem tehettél eddig azt megteheted,
mert erőt adnak a vezeklő reggelek.
Az út két szélén állunk.
Hallgatunk nem kiáltunk,
mert közöttünk vesztegel
a rohanás nyűgébe lopózott
nyugtalanságunk.