Érzem a temető langyos leheletét.
A zord fák sokasága felettem összecsuklik.
Még mindig hallom könnyeim csepegését.
Egyre nehezebbek tétova lépteim,
Érzem, szinte tapintom a teljes nyugalmat, békét.
És a távolban égő gyertyák fényeit.
Lenyomom a vaskapu hideg, nyikorgó kilincsét.
A halál mezsgyéjén előre haladok,
Csak a szomorú szellő fújdogál vállam körül.
Jól ismerem a járást, csukott szemmel haladok,
Hogy még maradjon valami itt belül.
Majd az ismerős sírnál megtorpanok,
Látom a nevet és arcom hirtelen felderül,
Körbe ugrálnak az emlékek, a csodás napok,
Minden szebb, az idő szellemként repül.
Aztán persze elfogynak mind a gyönyörű szép képek,
Sötét fátyolként lep el a bánat, a magány.
Felszakadnak megint a soha be nem gyógyult sebek,
És hűvös ködként száll le az egész estés gyász.
Némán nézem a szürke síron nevedet,
Hozzád érnék és nem csak a számokat simogatnám,
Megölelnélek a hervadt rózsák felett,
De csak a földet markolom, és marad az ábránd.
Megint hajnalig virrasztok a komor kőlap felett,
Feletted, akit soha el nem felejtek,
Hisz te voltál az egyetlen, aki valaha szeretett.
3 hozzászólás
Fájdalmasn csodás verset írtál!
Nem is értem, miért nem szólt eddig hozzá senki!
Azt sajnálom, hogy nem derül ki, ki az, akit a halál elragadott tőled!
Ha túl személyes, nem kell megválaszolnod, de e kérdés nem hagy nyugtot!
Remélem sebeid gyógyulnak az idő múlásával, s eljön az idő, amikor eggyütt tudsz élni a szeretett lény hiányával!
Szeretettel: Falevél.
Kedves Rover!
Köszönöm, hogy megválaszoltad a kérdésemet!
Ennek tükrében, még jobban tetszik a versed! Hatalmas fájdalmad lehetett, ha ennyi keserűséggel, mégis gyönyörűen megírtad a szakítást!
Mindenki átéli legalább egyszer!
Gratulálok ismét: Falevél.
ui.: Mikor lesz a lesz???
Válasz a kérdésre: Ma töltöttem fel egyet, várólistán van..