Még egyszer, utoljára hadd sírjak neked.
A fájdalom zokog borongó ajkamon akár az eső,
Mint felhőszakadás égi csöndjéből,
Szememből a villám úgy tör elő,
És úgy szorítja láz a homlokom
Ahogy szörnyű dalom dúdolom.
Még egyszer, utoljára hadd sírjak neked.
Aztán megszorítom válladat,
S ha elhagyja szó ajkamat,
Úgy repül fel, mint őrült fecskehad,
És úgy zenél, mint a kínpadok
Bomlott dallama nyikorog.
Még egyszer, utoljára hadd sírjak neked.
Aztán úgy vágtázom el, mint vadlovak
Vagy a kacagó, szörnyű lovag,
Kábult énekem nem szeret, ragyog-
Csak a fák zenélik tovább, ahogy
Voltam és többé nem vagyok.
Még egyszer, utoljára hadd sírjak neked.
Zenélek majd, mint a szellemek
S könnyáztatta inged elviszem,
Mert benned, és csak benned hiszem,
És mosolyogva nézem majd szemed.
Csak még egyszer, oh, hadd sírjak neked!
2 hozzászólás
Tetszett a versed kedves Miléna, bár szomorkás, mégis az atmoszférája magával ragadott.
szeretettel-panka
Köszönöm, Panka! 🙂
Miléna