Márvány csillan az őszi alkonyban,
kíváncsiság remeg a hangomban.
Minden éjszakán elszállt nyugalmam,
mert e képek cikáztak agyamban:
A szél körbetáncolja testemet,
cipőm orrára hullnak levelek,
a napfény arcomat is simítja,
szemeimet könnyezni tanítja.
Egy madár fölöttem – oly hallgatag –
nem csacsog, nem dalol szép szavakat.
Búsan ül az ágon, így egyedül,
párja után szépen majd elrepül.
Mosoly bújkál halovány arcomon:
Jöjj, Őrület! – itt a jó alkalom.
Eszelős szemmel most rámeredek
frissen rakott, fehér sírkövedre…
12 hozzászólás
Szomorú versike…
Szomorú és szép…gratulálok:)
Megrázóan szép vers, Lily. Gratulálok: Colhicum
Kedves Boer, sleepwell és Colhicum!
Nagyon köszönöm, hogy olvastatok, és örülök azért, hogy – szomorú hangulata ellenére – tetszett.
Érdekes a cím, egész mást vártam, de szeretek meglepődni:)
Üdv: Áfonya
Most, hogy így mondod, a cím tényleg mást sejtet! 🙂 Köszi, hogy olvastad!
Azt hinné az ember a cím sokat sejtet,ami persze részben így is van, de ahogy végigolvassa rájön valami több is van benne mint amit várt!
Nekem nagyon tetszett!
Hát igen, köszi, hogy olvastál!
Megrendítő vers költői megfogalmazásban. Szép!!!
Köszönöm szépen! Üdv: Lily
Az utolsó sorig azt hittem értem a verset, de a végén sikerült meglepj.Szép vers!
Köszi! Jó érzés, ha néha meglepetéseket is tudok tartogatni! 🙂