sötét felhők gyűlnek,
feketébe fordul Napom,
emberek meggyűrnek.
Fekete kabátok, sálak,
fekete esernyő…
Fekete macska, ártatlan;
Fekete lélek jő.
Már a fehér is fekete,
az Ég, Föld, s a vizek…
Ez már nem az Úr remeke;
de még remélek, hiszek.
És eljő a zord december,
elhull a végső
vörös levél, igaz ember
nem látja a lépcsőt…
már nem él, nem remél.
5 hozzászólás
Kedves Emma!
Nagyon, de nagyon lehangoló az egyébként lehangoló versed. Megnéztem, a többi versed címét is megnéézve, értheteten előttem, hogy ilyen fiatalon – miért mindez?
A versedet – ettől fügetlenül – jónak értékelem.
fel a fejjel, ha bánt valami, reménykedj, hogy túl leszel rajta!
Szeretettel: Kata
Köszönöm szépen 🙂 . Hát, lehet, hogy én túlélem a reményt… 🙁 De azért REMÉLEM, hogy nem 😛
Kedves Emma! Hidd el tudom, milyen elveszíteni valakit,akit mindennél jobban szeretünk. De van egy nagy igazság: Bármilyen hihetetlen, az idő a legfájóbb sebet is gyógyítja. Szeretettel:LINA
Szép de nagyon szomorú,üdv:Szekelyke.
Köszönöm 🙂