Az utolsónak megmaradt Eszmélés

Te szenté avatott Cinizmus! Népek igája,
Az Emberek ostobasága, zsarnokok barátja,
Nyájjá nevelted szegény Nemzeted, kit Ő gyaláz
Emléke szobrait megtapossa, ím ezreket találsz
Kik követik a Tengerentúlt, elfajult eszméit
És vallják a gyermek álmok, cinkosságok rút érveit.
Bölcs Társak, egy földön osztozunk, mit adtatok?
A meghunyászkodás évei után, mit hagytatok?
Semmi emberit, semmi értéket, csak Csillagokat
Hogy fordult a szél, mikor fehéret, mikor pirosat.

Bárhogy is történt, de igaz lett? : „Nem él itt magyar”
Korccsá tett a sok Társ, miközben mind tudja, mit akar.
És az nem osztozkodás, hisz nem vagy te „világpolgár”
Nekik fontos, hogy hol, minek élnek, hogy van Határ!
Téged pedig, mint a megcsonkított ostobát, ha eseng
Hagy engedjék be közéjük, odavetett hús körül kereng
Megvetik a gazdag uzsorások, és elkergetik, de visszatér
Minden Szégyen a tiéd, önbecsülésed halála, a tied, mindezért!
Ó, persze a Kelet az Kelet, mire is légy büszke? Kifosztott.
Előtted ment és te kísérted a Szekeret, min minden elhagyott…

Te voltál a Tolvaj, és te a vak akit meglopott; a mások hite
Hazád egy van, volt és lesz. Nem vagy te a Társak senkije.
Hát állj lábra, ha a földre nyomtak is, majd újra ellöknek
Ha esetlen, ha megtévesztett,: tud ki vagy, mert megölnek
Különben mind a többi népek; mert eltörlik otthonod, házad
Nyelved és az összes tisztességed, összes szabad vágyad!
Szolgaként futsz a többiek útja nyomán és csodálkozol,
Hogy lehagynak mind, a porban csak porral találkozol!
Hát idézd fel a még megmaradt, talán utolsó, Eszmélésed
És szabadulj meg a rád erőltetett bénaságtól, feléledésed,

Megmenthet még a szertefoszlástól, mert más elfelejt Téged
Csak egy haza szíve őriz meg, és nem pusztul el Véled!