Mióta januárban reám omlott a ház,
félénk őzike-szívem szüntelen beparáz.
A légmozgás gonosz szél azóta énnekem,
s egy sötétebb tekintettől elvesztem fejem.
Mióta januárban reám omlott az ég,
folyton szürkének látom, és csak nyomokban kék.
Ha pirosra vált a lámpa a járda szegletén,
alattomos erőt vélek felfedezni én.
Csacska macskaként nyávogok, hogyha fáj fejem,
kóválygok és botladozva keresem helyem,
kezem lever itt-ott ezt-azt, vagy kiejt, szegény…
Hűs vackában mélyen alvó bennem a remény.
Székesfehérvár, 2009.03.13.
4 hozzászólás
Nagyon tudom értékelni, ha valakire ráomlik a ház, aztán az ég… s utána ha nyávogva is,
de mégis él benne a remény!
Gratulálok.
Üdvözlettel.
Kedves Kata!
Nem vagyok egy feladós fajta! :))) Még ha nyávogok is. 🙂
Köszönöm hsz-ed!
Üdvözlettel: Ria
Kedves Ria!
Nagyon meg tudlak érteni, mert egyszer a mi házunk is összerogyott /gázrobbanás/. Ha akkor otthon vagyok, most nem írogatnék ide. Sajnos nem mindenkinek volt ilyen szerencséje a családból és rokonságból.
Fel a fejjel! Remélem, sikerül lassacskán kiheverni…
Üdv.: Alberth
Kedves Alberth!
Nagyon sajnálom, ami Veletek történt! Remélem, nem volt túl súlyos!
Hozzászólásod és bíztatásod nagyon köszönöm!
Hevergetem, hevergetem. 🙂
Üdvözlettel: Ria