Szeptember elején nézem az utat,
esős levelekkel sántikál a Nap.
Elmúlt a nyár, vele elmentél Te is,
őrülten kong bennem egy kopott harang.
Hol kopik az élet, lopott az idő,
ahogy kövek közt egy kisvirág kinő.
Őszintén és tisztán így látlak téged,
miként a hangod is szívembe mélyed.
Fény-tiszta lélek tért a mindenségbe,
a fehér lapon a versei még élnek:
négy sorba zárva mit adott az élet,
kínok közt a rímek, ha összeérnek.
Mélabús dallamot dúdolok feléd,
hol az Ég a föld tán Veled összeér.
Gyöngyfelhők lebegnek, ringatja a szél,
azt súgja ne könnyezz, és azt, hogy ne félj.
6 hozzászólás
Kedves Panka!
Kérlek ne pontozd…írod
Emlékezésed csodaszép!
Annyira tele szebbnél szebb képekkel és
emlékekkel!
"Hol kopik az élet, lopott az idő,
ahogy kövek közt egy kisvirág kinő.
Őszintén és tisztán így látlak téged,
miként a hangod is szívembe mélyed."
Remek sorok!
Köszönöm Sailor!
Csodaszép emlékzésedre
szeretettel gratulálok!
Szép napot-sailor
NAGYON ÜGYELJ MAGADRA
Kedves dpanka, a versed tele van szebbnél szebb költői képekkel. Gyengéd hangulatot teremt. Öröm volt olvasni. Gratulálok, barátsággal: Madár
Köszönöm Madár!
“négy sorba zárva mit adott az élet,
kínok közt a rímek, ha összeérnek.”
Ismét kiemelhettem volna mást is, de a jelenlegi hangulatomhoz ez illik.
Szeretettel: Rita 🙂