Nem kell, savanyó a szerelmed bora
Kiittad édességét egy senkiházival
Mert azt hitted örök lesz vágyódásod
A csalódásnak nem lesz könnye, tora
Immár kiégetten egyedül iszod a magányt
Siratod a sosemvolt, hamis szerelmet
A feldult éjjelek hajnalán nem láttad
Lélekben mennyire szegények lesztek
A kéjbe burkolózva egykor vigan éltél
Sötétbe néztek ködösen, vak szemek
Míg én a szerelemről, halhatatlanságról
Írtam rimtelen, hangtalan verseket.
Már nem vágyom utánad, elmúlt a lángolás
Menj csak a csalódás utján tovább
Hajszold a kéjt, a szerelem illatos virág
Törött vázádban nem sokáig él.
4 hozzászólás
Elég kegyetlen búcsú, de megértelek. Nagyon jó vers!
Szép a vers. De mintha kicsit dacból mondanád hogy nem kell. Ez az én véleményem ha nem akkor félre értettelek.
A vers mindenesetre szép.
Indulatok érződnek, az elválás nehéz pillanatai.
Grati, jó vers!
Hmm… érdekes vers ebben a témában… igen, a szerelem sokkal több kéjvágynál… és van aki többre vágyik… (mindenki többre vágyik?…)
"Míg én a szerelemről, halhatatlanságról
Írtam rímtelen, hangtalan verseket" – szép, jó.
/üdv.: Á.E./