Hol volt, hol nem volt,
Sehol sem volt olyan, hogy én.
Vers, nem egy bolygó,
Önmagába futó lélekőrlemény.
Ahol voltam, megszűnt.
Hold s Nap nélkül kelek,
Kráterhegyek ölében köd.
Forrásokba tapad az arcom,
Belül szállnak a fekete pillangók,
Szárnyukon viszik maradványaimat.
Köd nyomja el a búgócsiga hangját,
Otthagyott porcelánbaba keze
Remegve tapos a lelkemben.
Krátert formál a felszínre,
Mint a mesék vége, beleragad
,
Lávaként folyik szét, terjeng.
Fényes, bolygónyi csillagokat néznék,
De csak betűket látok:
Hol volt, hol nem volt.