Leginkább Zsuzsannát, előtte Júliát,
tiszta szívből szerettem.
Vétkemnek miatta (kemény hangom mia)
Zsuzsanna is elreppen.
Én pedig megtörvén, csontjaimban égvén
állok kínoktól verten.
Szívem csúf hamuvá, fázós fájdalommá
kucorodik fészkében,
lehullt bennem a Nap, hűvöslő Hold alatt
élek száműzetésben.
Iszapba roskadok, hazátlan sorvadok:
megragyog gyermekségem.
Kettészelt utamon isteni oltalom
Máriát elém kérte.
Folyók felbuzdulnak, egek megújulnak,
felizzok én is érte.
Kibillent hegyeket, megszédít réteket,
ha villan két szép térde.
Míg össze nem törnek, sírba nem gyötörnek,
remélem hű szerelmét!
Amivé vétettem, csak Őbenne leljem,
adja meg az magos Ég!
Villámsújtottan is, lemészároltan is,
csak hogy Vele élhetnék!
2 hozzászólás
kedves István!
nagy gratum e mestermunkához!
ha megpróbálnám sem tudnám ezt a stílust, mert hiányzik hozzá a szókincsem, és a hitelességem, melyek viszont szépen kidomborodnak versedből a költői fogásokkal egyetemben.
üdvözlettel: Szindbád
Kedves Szindbád!
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad! Köszönöm a dicséretet is, a szép, önzetlen szavakat!
Szeretettel:
István