Sokszor elképzeltem
Ahogy elüt egy autó,
Hallani, ahogy száguld
És nem lassítani,
Fél szemmel látni
Ahogy közeledik
Mégsem elugrani,
Érezni a megfeszülést
Minden inamban
Hogy túléljem a
Váz és testem közti
Tompa-hangú ütközést,
Súlytalanul és tudattalanul
Elviselni az odébb-lökődést,
A betonnal eggyé válni
S reménytelenül mentést várni,
Hallani egy-két sikoltást,
Mikor az autóajtót csapkodják,
S rémült arcokat látni
Arcom felett,
Érezni a szemembe
Lassan csorgó véremet,
Lenézni élettelenül
Heverő, szilánkosra
Tört kezemre,
És tudni hogy a rémület
Facsarja most ki szívemet
Hogy, hogy mondjam
El Neked,
Azt, amit már
Egyébként sem
Mondhatok
El sosem?
4 hozzászólás
Ó, Hayal!
Elmondhatatlanul egyedi!
A vége nagyon szépen kigondolt csattanó! Megrendítő!
Gratulálok!
hm, ezt már én is elképzeltem egy jópárszor, de bennem valahogy nem érlelődött versbe. mindenesetre nagyon jól leírod mit lehet ilyenkor érezni. valahogy én is így képzelem el. tetszik.
Nola
Nagyon köszönöm, hogy írtatok, jólesett a véleményetek!
H.
Kedves Hayal!
Ez egy szép, szomorú vers… De nagy igazságok vannak benne…
Engem megfogott… Ezért adtam ötöst! 🙂
Szeretettel: Ninike