Ballada

A beteg lázban ég, lüktet forró teste,
meghűlt szegény csúnyán még előző este.
– Nem meghűlés! Látják, nem folyik az orra! –
állítja a család önjelölt orvosa.
– Vírus az! – és bölcs távolból nézi, hátha
nem fog ki rajta is az a komisz nátha.
Vagy hát legyen vírus, hívja, ahogy tetszik,
mindegy, hisz a beteg, az csak egyre fekszik,
és sóhajtozik szegény: minden hiába,
kifogott rajtam ez az átkozott nátha!
Vagy vírus – pokolfajzat! – mi ágynak döntött?…
Jött az orvos. Mindenfélét beléöntött, –
Nem használt egy se a csodaszerek közül,
se orvos, se beteg, se család nem örül.
Vagy ki tudja? Tán az érzéketlenebbek
gonosz szívük mélyén titokban repesnek,
hátha a vénembert a vírusok megölik!
Azt a rengeteg pénzét mind ők öröklik.

Rácsukják az ajtót, had pihenjen szegény.
Konyhában ül, beszélget leány és legény.
Az ifjak már a vagyonon osztozkodnak,
a vén zsugori pénzéről álmodoznak.
Nem mondja ki egy se: „Bárcsak elpatkolna…”
Titokban – mert úgy szabad – mind azt gondolja.
Az öreget ugyan mind nagyon szerették,
de túl bőven mérték a Moirák idejét.
Családja kihalt már, ő mindenkit túlélt,
egy távoli rokonnál küzd most a létért.
Beteg sosem volt, szellemileg se sérült,
valamit elkapni most mégis sikerült.
Ágyában fekszik, de nincsen egy perc nyugta,
az álom, lázálom, egyre csak kínozza.
Újraéli percét, mikor a nagyapját
elvitte az ördög – meg se siratták.
Így halsz meg te is – súgja magának csendben,
és egy cipő koppan, egy függönyszárny lebben.
Álmában azt hiszi, hogy ezek a hangok
a túlvilág által irányított dolgok.
Reszket. Félelme lassan úrrá lesz rajta –
a halált, a halált, ő nem így akarja.

Összeszedi magát s nehézségek árán,
ereje fogytán, de feltérdel az ágyán.
Az ágy fölött, a falról Krisztus figyeli,
átható szemekkel egyre csak őt nézi.
Veséjébe lát, s gonosz, szennyes lelkébe,
belelát májába, fejébe, szívébe.
– Semmit sem titkolhatsz, ütött végső órád!
Kegyesen mérte a szerencsét a sors rád,
de összeharácsolt vagyonod rád szakadt,
s te meghalni most csak azért nem akarsz,
mert pénzedből mások boldogok lennének!
Ha magaddal vihetnéd, ma temetnének.
Így zengett a szózat az öreg fülében,
megmoccant valami akkor a fejében.
S szólt: – Nézz rám, Istenem, itt térdelek,
Végső órán feloldozásért esdeklek.
Pedig sok bűn terheli már a lelkemet!
Tudom, bocsánatot értük nem nyerhetek…
– Mit beszél ez? – kérdezik kint a konyhában.
– Magában motyog csak, beszél lázálmában…
– Adj nekem, Uram, csak annyi könnyebbséget,
hogy halálommal… valakin segíthetek!
S elvihet az ördög, én azt sem bánom már,
ha a konyhában ülőkre boldogság vár!
Tollat ragad, gyorsan mindent papírra vet,
siet, pedig majd’ bennszakad a lélegzet.
Már megnyugonna épp, aláírja nevét;
Egy rémisztő hangnak veszi ekkor neszét.
Fülel: vajon mi lehet az? Cseppet se fél:
éltétől ő már rosszat se, jót se remél.
Mégis, amikor tudatáig elhatol,
A szíve vadul, nagyon vadul zakatol.

Harangzúgás. Az öreg hátán hideg fut.
– Dél van már, kész az ebéd, mindenkinek jut!
Jelnek véli, és – maradék erejéből –
fölkel az ágyon talpra térdeléséből.
Megfordul, lép egyet, de botlik, elesik.
Másnap reggel nagy zokogással temetik.

(2006-03-07;10)